Banounah idáig jött. Letette sétabotját, levette a vadászsapkáját.
Nem fog velünk jönni a jordán határig. Nem tart velünk a Shamból kivezető Haj útra, hogy lássa az égő hegytetőkön rothadó fogakként barnuló török erődöket, melyek a forró szelek útján kívül mást már nem nagyon őriznek. Oszlopszerű légörvényeket keltő áramlatok a perzselő fennsíkokon. Vannak, akik dzsinneknek hívják ezeket a forgószeleket. Nem kel át velünk a völgyeken, a naplementében vöröslő felhők színét idéző sziklákba vájt nabateus sírokig. Nem jár majd ott, ahol Mózes száraz lábbal kelt át a Vörös-tengeren.
Mohamad Banounah, barátom és arab vezetőm az intenzívre került korábbi műtétjének komplikációi miatt. 390 kilométert gyalogolt végig hasi sérvvel.
“Nem tudom, hogy bírta ki idáig”, képedt el az egyiptomi orvos a kórházban, ahova bevittük. “Valószínű, hogy voltak fájdalmai. Ez nem kis dolog.”
Banounah katona volt. Ki volt képezve arra, hogy elnyomja a fájdalmat, akár a saját kárára is. (Mikor nem?) És ez a túra, ez a különös út, ez a végtelen gyaloglás kezd egy ismerősen körkörös, szomorúan hullámzó tájba torkollani, az új barátok megismerése és az elválás völgyébe kanyarodni: megkedvelt emberek intenek búcsút a távolban. “Jó csapat voltunk”, mondja rekedt hangján Banounah, kezemet szorítva a kórházi ágyról. “Ugye?”
Mit lehet mondani erről az emberről?
Hogy a vidámságtól rosszabbodott az állapota? (Mostani gyógyulása érdekében figyelmeztették az orvosok, hogy az előző műtétjéből származó sebek nem tudtak begyógyulni, mert túl mélyről, túl hangosan nevet.)
Paul Salopek
Vagy hogy a beduin hagyományok élő gyűjteménye? (Ha a hadajt, a keserű sivatagi dinnyét félbevágod, és az arcodra teszed, elűzi a szomjúságot a testedből.)
Paul Salopek
Vagy hogy a segítőkészség hiánya az egyetlen dolog, amivel robbanékony természetét fel lehet szítani? Amikor egy vendéglős nyíltan a szemembe nézve állta el az étterem ajtaját – feltételezem legalább annyira a szagunk, mint az idegengyűlölet miatt -, Banounah határozottan a vállára tette a kezét, és egy magánbeszélgetésre invitálta. Kezesbárányként tért vissza a tulaj. Mit mondtál neki? – kérdeztem Banounah-t. “Azt, hogy vagy tudunk itt inni és pihenni, vagy beleverem a fejedet ebbe a falba.” válaszolta indulatmentes hangon. Mielőtt továbbindultunk, bocsánatot kért a megfélemlített fogadóstól, mert “Egy muszlim nem fekhet le haraggal a szívében. Rendezned kell a soraidat, különben nem tudsz nyugodtan aludni.”
Banounah Mekkából, egy ősi családból származik, hejaz sejkektől és utazóktól, akik Mohamed Prófétától származtatják magukat (a vitorlás csónakok és karavánok idején az egyik ősük még Marokkóig is eljutott.) “Egyszerű ember vagyok”, mondta nekem egyszer, bánatosan. “Nem egy lélekbúvár. Azért kedvelnek az emberek, mert egyszerű vagyok.” De Banounah nem egy tenyeres-talpas, kicsattanó, színes Zorba. Hosszú délutánokon, amikor egy talpalatnyi árnyékban sziesztáztunk, gazdag részletességgel írta le, hogy Szaúd-Arábia törzsi múltja hogyan van ma is hatással a világnézetére. Türelemmel és együttérzéssel hallgatta végig fárasztó panaszáradatomat az arabok szigorú nemi megkülönböztetése által okozott érzelmi elhatárolódásról.
Aztán ott volt az a tikkasztó délután Masturah sóvidékén.
Vakító fényben gyalogoltunk. A levegő olyan volt, mint a gőz – mintha vizes pamut alatt lélegeznénk. Hirtelen, minden előjel nélkül, hideghullámokban találtuk magunkat, pár másodpercig ha tartott az egész: jeges, természetellenes, és csodálatos volt, mintha egy hatalmas hűtő ajtaját nyitották volna ki. Azt hittem, hallucinálok. Körbenéztem a társaságon. Awad Omran, szudáni tevehajcsárunk megerősítően bólintott. De Banounah szélesen vigyorgott. Motyogtam valamit a mikroklímákról, konvekcióról, szokatlan légáramlatokról. Banounah, mint mindig, csak kuncogott a racionalitásomon. “Szerencsések vagyunk!”, mondta. “Velünk az Úr!”.
A Ramadán hónapját a tengerparton, Yanbuban töltöttem, várva, hogy Banounah felépüljön, és együtt folytathassuk utunkat. De nem fog. Hazatért Riyadh-ba. A minap Ali al Harbi, a fiatalember, aki beugrik helyette, egy elhagyatott pásztorsátorban nyűglődött, izzadtan kinyúlva, alig volt magánál. Megcsörrent a mobilja. Egy perc nem telt bele, már nevetett. Banounah volt az, természetesen, hogy szerencsét kívánjon mindannyiunknak.
“Üdvözletét küldi”, mondta Ali. “Azt mondja, lélekben velünk van. És azt üzeni, Paul, hogy a nagyapád biztos arab volt.”
