“Bizonyos értelemben az autó egy protézis, és bár a beültetések általában hiányzó végtagokat pótolnak, az autó-protézis egy elvi szinten sérült testet támogat, egy olyan testet, amit az emberi léptéken túlmutató világ találmányai bénítanak meg.” – Rebecca Solnit, Kalandvágy: A gyaloglás története
Mohamad Banonuah szenved.
Szúnyoghálója alatt fekszik összekuporodva, fogja az oldalát. Hajnali egy óra elmúlt. A Nap a Föld túloldalán hidrogénnel szítja hatalmas kazánját. Felettünk kékeszöld tengeri élőlényekként hidegen szikráznak a csillagképek.
“Feküdj vissza”, lihegi Banounah. Legyintésén látszik a gyengeség. “Jól vagyok.”
De szaúdi útitársam egyáltalán nincs jól. Zseblámpám fényében üvegesnek tűnnek a szemei. Azt mondja, úgy érzi magát, mint akit megkéseltek. Alig bír állni. Farhan Shaybani, a logisztikusunk, beindítja a teherkocsit. Felkeltjük Awad Omrant is, a tevehajcsárunkat. (Ő fog őrködni a táborban). Farhan és én kórházba visszük Banounah-t.
Az első ülésről hátranézek erre a tagbaszakadt emberre, ahogy egy halom túracuccon pihenteti borotvált fejét. Egy nagy, felcsavart perzsaszőnyeg is be van zsúfolva a kocsiba. Tartalék hálózsákok. Négy-öt kempingszék, teáskészlet, két felesleges sátor, négy különböző főzőlap, egy csíptethető elemes ventillátor, és két hatalmas, titokzatos zsák, amikben ólomnehezéktől kezdve isten tudja milyen kacatig bármi lehet – más szóval egy hegynyi felszerelés, amit Banounah mindig magával cipel a sivatagba. Még ebben az állapotában is vigyorog. (Arca hol felbukkan, hol eltűnik, ahogy az útmenti lámpák narancssárga fénye be-bevillan a kocsiba). Mert tudja, mennyire idegesít, hogy ennyi cuccot hord magával. Mert hevesen tiltakoztam a teherszállító autó ellen. (Ez egy vándorút, oktattam ki Riyadh-ban, nem a Párizs-Dakar rali.) És mert most ütött-kopott GMC Yukonja, amit a tevéim képességére nézve sértőnek találtam, és napokra elparancsoltam magunk mellől, most a biztonság felé röpíti őt. A megkönnyebbülés, a megmenekülés záloga. Lehet, hogy az életét menti meg. Neki volt igaza.
Paul Salopek
Éjszaka érünk a városba. Üres utcák. Zárt üzletek. Banounah az út szélén hány. A Vörös Félhold állomáson beszállok vele a mentőbe. Le-föl zötykölődik a betegágyon. Farhan reflektora követ minket.
Miért csinálom ezt? Miért vezetem szegény Banounah-t a nyomorúságba?
A szokásos indokok merülnek fel. Hogy elutazhasson az elmém a pleisztocénbe. (Az afrikai vadászok fejébe, akinek a nyomait most követem.) Hogy meséljek. Hogy lássak, halljak, gondolkodjak, stb. De el kell ismerjem, hogy apró butaságok is benne vannak, fura XIX. századi transzcendentalisták gondolatai (Thoreau: “A legrövidebb sétára is a legnagyobb kalandvággyal kell elinduljunk, felkészülve arra, hogy sose térünk vissza, csak bebalzsamozott szívünket küldjük vissza relikviaként hátrahagyott országunkba.”) Vagy halott költőké. (Bashõ: “Friss levéllel törölném szemedről a könnyet.”) Vagy elfelejtett álmok a közép-mexikói üvegkék vulkánoknál töltött gyerekkorból. Tele véletlenekkel, talált tárgyakkal, szedett-vedett vigasztaló szeméttel, a fejem nem sokban különbözik Banounah kocsijától.
Az intenzíven egy szudáni doktor sós oldatot spriccel Banounah ereibe. “A barátja csupán kiszáradástól szenved”, nyugtat meg. De nem vagyok meggyőzve. Inkább a rendszertelen gyaloglás lehet a probléma.
Csapongó vándor vagyok. Cikk-cakkban megyek. Megállok. Megfordulok. A lábammal firkálgatok a homokba. Banounah, ezzel ellentétben, a küldetésekben hisz – az egyenes útban. Katona volt. Lassan, de biztosan halad a célja felé: legyen az limonádé egy út menti boltban, vagy GPS koordináták. Olyannal gyalogolni, akivel nem egyezik a ritmus, a sebesség, semmiképp sem könnyű. Lassabb, gyorsabb, szinte mindegy: kényszerűen igazítani a lépést egyik félnek sem jó. 30-40 ezer lépés után – átlagosan ennyit lépünk a napi 30 km alatt – a két tempó közötti súrlódás már megviseli a feleket. Nyikorognak az inak. Feladják az ízületek a természetellenes sebességnél. A jelenséget legjobban nem is egy gyaloglásról, hanem egy montanai favágókról szóló történet írja le. A fűrészt két végén húzó-toló munkások vagy precízen összehangolták az izommunkát, vagy nagyon hamar elfáradtak, kimerültek:
“És a lényeg, a fűrészelés, csodálatos lehet, ha egy ritmusra dolgoztok – néha el is felejted, mit csinálsz, és elveszel a mozgás és az erő világában. De ha kiesel a ritmusból akár egy rövid időre is, egyfajta mentális betegséggé válhat – vagy akár valami még kellemetlenebbé. Mintha nem jól működne a szíved.”
Jegesen világítanak a kórházi váróterem neon színei. De nevetni hallom a filippínó nővéreket. Banounah az, meg a kaján viccei. Tiszta pozitív életerő.
A világ egyetlen arab nyelvű sivatagi útmutatójának szerzője, Banounah amatőr hüllőkutató, beduin népmesegyűjtő, önképző régész, és tehetséges természetfotós. Miközben ezen szenvedélyeknek hódolt, marta már meg szőnyegvipera – a legtöbb emberi halált okozó kígyómarás felelőse -, skorpió; egy hegyről leesve eltörte mindkét csuklóját, és bőrének nagy részét lehorzsolta, amikor ismerősének tinédzser fia nem vette észre, hogy ejtőernyője már leszállt, és a vonóautóval továbbszáguldva nagy sebességgel végighúzta a sivatagon. Három hónappal az epeműtétje után csatlakozott az Out of Eden Walk-hoz.
“Paul, van egy nagy probléma,” mondta, amikor először hívtam fel Afrikából, hogy megbeszéljem vele szaúd-arábiai szakasz logisztikai részleteit.
Csendben felkészültem a legrosszabbra.
“A neved” folytatta. “Arabul vizeletet jelent.”
Majd’ egy percig nem bírta abbahagyni a röhögést a vonal túloldalán.
A gyaloglás olyan, mint a nyelv. Mint az ideológia, teológia, vagy a kozmológia: egy helyben kialakult gondolat. A séta számtalan ragozása, dialektusa, és alfaja fog feltűnni és eltűnni vándorutam során. Hányféle taxonómiát kell megismernem a világban? És az én utam vajon túléli majd?
Banounah, mint a városi szaúdiak 83%-a, képtelen egy lépést tenni teherautó nélkül. Úgyhogy az agyonzsúfolt Yukon Farhan vezetésével továbbra is a nyomunkban halad. Én pedig tovább hőbörgök, és hosszú napokra elküldöm máshova. És Banounah, messze mögöttünk gyalogolva, továbbra is leinti majd a poros beduin platós kocsikat, beszerzőútra küldve őket: órákkal később a déli táborba érnek, csirkét, rizst hoznak. Banounah jellegzetes nevetésével kacag meglepett arcomat látva. Ő betakarít. Vadászik és gyűjtöget. Közelebb van a világot elsőként felfedező kőköri vándorokhoz, mint én.
Május vége és Július vége között volt egy kis késés a hozzászólászok megejelntetésében Paul írásai alatt. Elnézést kérünk emiatt. A hozzászólások, és Paul válaszai, frissítve lettek.
